Székelyföld alatt az erdélyi történelmi székely székek területét értjük, a mai Kovászna, Hargita és Maros megye területén. A középkorban a Székelyföld területe úgynevezett székekből állt, melyek a következők voltak: Marosszék, Udvarhelyszék, Csíkszék és Háromszék.
A Székelyföldet éles természeti határok zárják körül, elszigetelve annak lakóit mindattól, ami e föld határán kívül esik. A természetalkotta éles határok között őseredetiségében megmaradtak a népszokások, sajátságok, nyelv, viselet. Büszkén is nevezi a székely ember kis hazáját, a Székelyföldet Székelyországnak.
A székelyeknek saját írásrendszerük is volt, amit rovásírásnak neveztek. A rovásírás a székelyek körében fennmaradt türk típusú írásrendszer, melynek eredete feltehetőleg a magyar honfoglalás előtti időkbe nyúlik vissza. Általában fába vésték, rótták (innen az elnevezés), az írás iránya a sémi ábécékben szokásos módon jobbról balra haladt. A jelek egyben dekoratív hatásúak is, ezért gyakran használták díszítésre.
Ezen a vidékén a kapuknak különös varázsa van, éppen ezért rendkívül változatosak. Általában külön kapurész szolgál a járműveknek és külön utcaajtós rész a gyalogosoknak. E kettőt vonja szerves egységbe a kötött kapu. Ez lehet fedett is. Sajátos formája a "galambdúcos" székely kapu, amelynek három tipikus változatát találhatjuk.
A székely kapuk, sajátos varázsa a verses hívogató, ízelítőül álljon itt néhány:
"Béke a béjövőnek, Áldás a kimenőnek",
"Ha jó szándék hoz, e kapun bejöhetsz, különben az úton fel s alá elmehetsz",
"Szíves vendéglátó e kapu gazdája, ki a fáradt utast tárt karokkal várja".
A székelyeknél még erősen élnek a hagyományok. Falusi lakodalmak, farsang, húsvét, búcsúk. Ezeken az alkalmakon előkerülnek a népviseletek, amelyeket nagy szeretettel hordanak ilyenkor a fiatalok is.

A székely konyha négy fő élelmiszerre alapszik: pityóka (krumpli), káposzta, disznóhús és tejföl, amelyek a zord időjárási viszonyokat, a kegyetlenül hideg teleket tükrözik. Nagy népszerűségnek örvendenek a disznóvágás során készített különlegességek, mint a szalonna, májashurka, befőttesüvegben tárolt, lesütött húsok. A pityóka megjelenése előtt alapélelmiszernek számított a köles és a rozs. Az egyik legkedveltebb fűszernövény a kömény, amelyből forró olajon pirítva köménymaglevest készítenek. A köménymagból „köményest" is készítenek, amely egy tömény ital. A legelterjedtebb desszert a kürtőskalács, amely a kályhacsőről kapta a nevét, hiszen a székelyek a kályhacsövet kürtőcsőnek nevezik, a kürtőskalács sütőfa nagysága és átmérője is erre utal. A leleményes székely a keményfa parazsát, amit a főzéshez és melegedéshez használt, még valamire fel akarta használni. Kürtőskalácsnak nevezzük azt a fahengerre tekert kelt tésztát, amelyet kristálycukorba forgatunk és a cukor sütés közben rákaramelizálódva, szép mázas fényt ad az elkészült süteménynek.

Háromszék
Udvarhelyszék
Marosszék
Csíkszék

Háromszék soha nem mutatott egységes néprajzi képet. A háromszéki néprajzot mesterségesen talán a valamikori székhatárokkal lehetne külön egységekre szabdalni. A leginkább átalakult övezetnek Sepsiszék számít, archaikusabb vidékként tartjuk számon Orbaiszéket. Kézdiszék és Erdővidék a megye hagyományőrzőbb övezetei közé tartozik, amelyben még inkább megfigyelhetők a régi szokások, és a népművészet nyomai is elevenebben fellelhetők.

Egy monda szerint egy székely azt kérte az Istentől, csak akkora területet adjon neki, amekkorára három szék elfér. Mikor az Isten rábólintott, az agyafúrt atyafi elégetett három széket, és azok hamujával jókora területet sikerült bekerítenie. Ezt a hamuval határolt területet nevezik ma Háromszéknek.
A Székelyföld déli, délkeleti sarkában fekszik, az Olt és a belé ömlő Feketeügy síkságán. Több mint 90 falu fekszik a valamikori Háromszék vármegye területén.

A tájegység népművészetében a fafeldolgozásnak, textilmunkáknak és az agyagművességnek volt kiemelt szerepe.
A fafeldolgozó-mesterségek közül a festett bútorok készítése és az ácsolt, rovott díszű ládák előállítása kapott nagyobb lendületet. A kézdiszéki festett bútorok alapszíne a sötétzöld vagy sötétkék volt, erre pingálták az eleven színvilágú koszorút és az összecsavarodó szirmú tulipánt. Orbaiszéken vérvörös, világoszöld vagy világoskék volt a ládák alapszíne, amelyet hajlott szárú szegfűkkel, rózsákkal díszítettek. Erdővidék híres készítménye volt a vargyasi festett bútor, amely az udvarhelyszéki formavilágot és díszítőkincset mentette át, saját stílust és a nagy hírnevet alakítva ki.
A fafaragása sem volt kevésbé híres. Az általánosságban székely kapu néven ismert faragott nagykapuk állításának Háromszéken is megvolt, és napjainkban is létezik a hagyománya.
Ha a háromszéki népművészet a Székelyföld anyagi kultúráján belül sajátos színfoltot képvisel, ugyanezt állíthatjuk a népszokásokról is. Napjainkig legelevenebben a farsangi népszokások élnek. A háromszéki székely csavaros eszű, mókázó hajlamú, a farsangi figurázásban találja meg leginkább önmagát.
A húsvéti szokáskör jellegzetes, intenzíven élő szokáseleme a határkerülés és a locsolkodás. A határ mágikus körbekerülése révén védelmet biztosítanak a veteménynek, az imák által megújítják a szakrális kötődést is. Ugyanakkor a vidám, énekes szekerezéseken keresztül a fiatalabb generációban is tudatosodik, hol vannak a falu határai.
A húsvéti locsolási szokások közül a szörcseiek és tamásfalviak húsvéti szánozását emelnénk ki. A zöld fenyőágakkal feldíszített szánt népviseletes fiatalok húzzák végig a falun. A lombsátor alá bebújtatott cigány szerepét senki sem vállalja szívesen. Míg a szánt húzó fiatalok vedrekkel vagy üvegekkel öntözik meg a ház leányait, asszonyait, addig a cigány a házigazdától kap alapos fürdetést. A lomb rituális meglocsolásának nyilván termékenységvarázsló célzata van. A tojást, kalácsot és italokat is a cigánynak adják a helybeliek, hogy az esti bálon legyen mit elfogyasztani.
A fiatalság népszokásai közül a szüreti bálokat kell kiemelnünk. E szokás a 20. század elejétől kezdett hagyományozódni, a szőlőtermő vidékek terménygyűjtő mulatozásának a mintájára.
A karácsonyi szokáskör hagyományos szokásai eltűnőben vannak Háromszéken. A lemhényiek éltetik még a betlehemezés eredeti formáit. Újabban a bereckiek is próbálkoznak e szokás felélesztésével.
A vallásos szokások közül a katolikusok búcsújárási hagyományairól kell még beszámolnunk. A felső-háromszéki katolikus közösségnek két fontosabb búcsújáró helye alakult ki: a Kézdiszentlélek melletti Perkő Szent István-napi búcsúja tekint vissza a legmélyebb gyökerekre.
Újabban a futásfalvi búcsú felértékelődését követhetjük nyomon.

Udvarhelyszék az egykori székely székek egyike, önálló tájegység. A Székelyföld nyugati részén fekszik, a Kis- és Nagy-Homoród, a Vargyas patakok, valamint a Nagy-Küküllő és a Fehér-Nyikó völgyében, ill. a fölsorolt vizek mellékpatakainak mentén.
A népi építészetben a funkcionalitás és az esztétikum mindig együtt voltak jelen. A lakóház elsődleges funkciója a család számára decens életkörülmények megteremtése, de ugyanakkor olyan miliő kialakítása, mely egyben a számbeli növekedést is problémamentessé teszi. Az építkezésnek a díszítés elengedhetetlen része volt. A mestergerendába vésett feliratok, a tornác oszlopainak faragványai, a homlokzat díszítése és különböző építészeti technikák alkalmazásával kialakított dekoratív formák, a lakóház elsődleges funkcióján túlmenően a tulajdonos társadalmi státuszát jelképezték.
A köztudatban, a székely portát már nem is képzelik el székely kapu nélkül, amely a települések utcaképének sajátos hangulatot kölcsönöz. Udvarhelyszéken. Máréfalva a legreprezentatívabb az említett portatípus szempontjából, hiszen a faluban, az egykori kapuállító hagyomány értékének felismerése által, tudatosan őrzik kapuikat.
A fafaragás, vesszőfonás, kerámia-megmunkálás olyan foglalkozási köröket jelentettetek, amelyek fokozatosan mesterségekké váltak, és egyes falvak centrumokká nőtték ki magukat.
A tárgyi néprajz fogalomkörébe sorolható örökség a kézművesek és a tárgyak tulajdonosainak készségét, ízlését és társadalmi pozícióit példázza. A kiemeltebb jelentőségű, de akár a hétköznapi használatra szánt munkaeszközökön, a dekoráció egyaránt megtalálható volt. A puszta kifejezőkészség érvényesítési vágyán túlmenően, sokszor mágikus céllal is díszítették a közvetlen életterükben jelen levő dolgokat.

A kőrispataki szalmakalapok és -fonatok a régió határain kívüli kereskedelemben is egyaránt megtalálhatóak voltak.
Udvarhelyszék egyik leglátogatottabb települése még mindig Korond. A kerámiakészítő központként ismert falu utcái, pontosan az idegenforgalom által változtak (viszonylag) rövidtávon kirakodóvásárrá.

Marosszék önálló tájegység, a régi székely székek egyike, amelynek székhelye Marosvásárhely volt.
Marosszék három folyó, a Maros, Nyárád és Kis Küküllő mentén fekszik. A Nyárád és a Kis Küküllő a Maros mellékfolyója és felső vidéküket a Bekecs hegy (Marosszék "szent" hegye) uralja. "Marosszéknek ugy orografi, mint hydrografi viszonyai kedvezőknek mondhatók, ugy hogy azt az egész Székelyföld legenyhébb égalju s legterményképesebb területének tekinthetjük, hol Ceres aranykalászait Bachus szőlőfürteivel lehet csaknem mindenütt koszoruba kötni; hol a talaj ugy a földmívelésre, mint a bortenyésztésre hálás tért nyújt." írja Orbán Balázs.
Marosszék jellegzetes néphagyománya a húsvéti határkerülés. Húsvét másodnapján indul a zenészekkel az öntözés.
Marosszék a vármegyei, mezőségi magyarság és a székelység sajátos átmeneti területe, s egyben a Székelyföld legfejlettebb tánckultúrájú része. A székely verbunk gazdagabb, fejlett változatai mellett ez a marosszéki forgatós hazája, kisugárzó központja, s itt jelenik meg először a friss csárdás sajátos, székely színezetű ugrós-dobogós formája, a cigánycsárdás vagy szökős.

Csík vagy Csíkország a Hargita és a Keleti-Kárpátok magas bércei közé zárt medence. A néprajzi szakirodalom Csíkot és Gyergyót Székelyföld leginkább hagyományőrző részeként tartják számon.
Csíkszék köztudottan Erdély (és Románia) hidegpólusa: éghajlati kuriózum. Mindez zárt medencejellegének tulajdonítható, ahol igen gyakori a hőmérsékleti inverzió, azaz a hideg levegő beszorul az Olt völgyébe, míg a környező hegykeret viszonylag melegebb, még télen is.
Csík vidéke az ásványvizek és a gázömlések hazája, ahol nagy változatosságban fordulnak elő szénsavas, vasas, földes, alkalikus és radioaktív gyógyhatású ásványvizek. Az itt élők évszázadok óta hasznosítják az ásványvízforrásokat és gázömléseket ivó-, fürdő- és inhalációs kúrák formájában.
E nagytáj falvaiban több ünnepi népszokás van életben. Majdnem mindegyik tájegységben előfordul a farsangtemetés. Ahol nincs farsangi felvonulás ott is legalább egy kosaras bált vagy szénabált tartanak. Néhány alcsíki, felcsíki és gyergyói faluban fennmaradt a nagypénteki szentsír-őrzés szokása és a legtöbb helyen felújították a húsvéti határkerülést.
Az egykori szőnyegszövés emlékét őrzi a csíki festékes. Jelentős fazekas központok Csíkdánfalván, Csíkmadarason voltak. Csergéket és festékeseket a XIX. század végéig készítettek. Elzártabb csíki, kászoni falvakban még gyapjúból napjainkban is szőnek festékes szőnyegeket, takarókat.
Csíkban élnek a gyimesi csángók szétszórt telepeiken. A gyimesi csángók Moldva és Erdély határán, a Tatros folyó forrásvidékén élnek. Itt nem találhatók ún. tömör falvak, csak tanyatelepek, ezek pedig "patakokra", "patakvölgyekre" oszlanak, melyek sokszor egy-egy családnév után kapták nevüket. (Pl. Antalok pataka)
A gyimesi csángók szerint őseik a katonai szolgálat elől futottak erre az erdős vidékre, ezzel kapcsolatos a csángó szó eredete is: csángó az, aki "elcsángált" (elment) a közösségtől. A csángók bujdosásukkal magyarázzák a moldvai csángókéhoz hasonló öltözetüket is. Ezt egykoron azért használták, hogy megtévesszék az őket üldözőket, hogy azok ne ismerjék fel bennük a szökött székely katonát. A csángó életmód egyik sajátossága a kalibázás.
Tavasszal a gyimesiek kiköltöztek állataikkal a nyári szállásra, majd ősszel, Szent Mihály napja körül hazaköltöztek a téli szállásra. Fő foglalkozásuk a havasi állattenyésztés és a fakitermelés. Határhelyzetük révén számos kárpáti és moldvai hatást is befogadva alakították ki sajátos kultúrájukat, amely településeik szétszórtsága ellenére is igen egységes. Kiemelkedően gazdag, ősi népköltészettel és párját ritkítóan széles skálájú néptánc-hagyománnyal rendelkezik. A gyimesi csángó magyarok legfőbb szórakozási alkalma a tánc volt. A szakemberek közel 35 féle táncalkalmat és mintegy 30 táncfajtát tartanak számon. A parasztzenészek egyik sajátos népi eszköze, a gardon (teknő alakú, húros ütőhangszer) puhafából készül.